Hallgatom, nézem a híreket. Nézem a zokogó lány arcát, aki elmondja az éveken keresztül átélt borzalmakat. A fiút akit megaláztak, az anyát, aki elborzadva mondja el, hogyan bántották a fiát. Hallgatom, hogy egy létezik egy csoport, ahol ötven ember mondja el mit élt át.
Mindezt egy köztiszteletben álló, többszörösen kitüntetett sportoló tette. Egy férfi aki elérte a maximumot, akit elismernek, akit tisztelnek.
Egy ember, aki visszaélt az erejével, a hatalmával, a pozíciójával. Aki kihasználta azt a bizalmat, ami a legfontosabb. A gyermekek bizalmát, akik tanulni mennek hozzá, akik a hozzá fordulnak, mert önbizalomhiányosak, mert arra vágynak, hogy erőssé, bátorrá, felnőtté segítse őket. Akikben él a sport szeretete és tisztelete.
Könnyes szemmel gondolok a mesteremre, aki gyerekként az én edzőm volt. Az emberre aki megtanított küzdeni, akitől tartást, önbizalmat, tiszteletet és rengeteg tudást kaptam. Aki nélkül nem lennék ma az aki most vagyok. Hálával és szeretettel gondolok rá vissza és közben látom, hogy ez a magát mesternek nevező elmebeteg, hogyan tiporta el ezeknek a gyerekeknek a lelkét.
Hogy miért kellett egy videó ahhoz, hogy 50 ember el merje mondani, hogy mit élt át? Azért, mert féltek. Féltek, mert ez a véglény azt táplálta beléjük, hogy ők ezt érdemlik, mert rosszak, gyengék, értéktelennek.
Mert mit tanítunk a gyerekeinknek? Tiszteld a tanítód a mestered. Ami jogos. De tanítsuk meg nekik azt is, hogy a tisztelet két oldalú. Senkinek nincs joga téged bántani, nem tehet veled olyat amit te nem akarsz. És ami a legfontosabb: értékes és fontos vagy!
