A fürdővízzel együtt a gyereket?

A z elmúlt években a KSH adatai szerint csökkenni látszik a válások száma.  Megfontoltabbak lettek a házastársak, működik a családi összetartás vagy a családbarát támogatások tartják egyben a családokat?  Sokszor hallom azt a panaszt, nem tudunk elválni, mert felvettük a babavárót vagy a CSOK-ot és ha vállunk horror pénzt kell visszafizetni. Tény ez is egyfajta összetartó erő. De gondoljuk át mi történik. Két felnőtt ember, aki valamiért már nem szeretne együtt élni, van 1-2-3 gyermek. Konfliktusok, viták, egymás hibáztatása, esetenként erőszak. 

 Jó ez így?

Egy ilyen kényszerházasságban mit él át a gyerek? Apa utálja anyát, anya utálja apát. Engem is utálnak? Anya azt mondja apa nem jó ember, nem szeret minket, apa azt mondja anya csak a pénzért van velünk. Családbarát támogatások? 

Aztán eljutnak a válásig és kezdődik a harc mindketten jogot formálnak a gyerekekre, és a hivatali gépezet beindul. Környezettanulmány, pszichológiai vizsgálat, tanuk, hiszen a szülőknek joguk van hozzá. Ideiglenes elhelyezés, a csata folytatódik, apa késik a láthatásról, anya bejelenti, anya nem viszi az előírt időben a gyereket, apa bejelenti. A szomszéd hallotta, hogy anya kiabál a gyerekkel, a másik szomszéd állítja, hogy apa kocsmába jár. Vizsgál a családvédelem, a gyámhivatal, a rendőrség.  Egyvalaki hiányzik a történetből a gyerek. A gyerek, aki nem akart megszületni, aki csak azt szeretné, ha vele is törődne valaki, hiszen mit lát? Fájdalmat, dühöt, gyűlöletet. Ő még nem tudja elmondani, hogy neki is vannak jogai, csak rémülten nézi mi történik, sok esetben önmagát hibáztatva, hiszen apa és anya miatta veszekednek.

Ki képviseli a bíróságon a gyereket? A szülő? Melyik? A bíróság? A családvédelem?  

Egyszerűen bedarálja őket a rendszer. Mi dönt? Kinek van jobb ügyvédje?  Ki szed össze több bizonyítékot? Elfogult a bíró? 

Elviekben mi vagyunk a felelősségteljes felnőttek. Vállaljuk, hogy a megszületett gyermekünket felneveljük, biztosítjuk részére az egészséges fejlődéshez szükséges feltételeket, a jogokat, ami megilleti őket. Aztán erről pillanatok alatt megfeledkezünk, amint önnön sértettségünket helyezzük előre. Mert mi majd megmutatjuk! A brigantinak, a cédának, a világnak!! És közben elfelejtjük mit vállaltunk. Elfelejtjük az apró kis lényt, az érzéseit, a szeretetét. Vajon ő milyen felnőtté válik? Mer majd bízni? Szeretni? Akar majd szülővé válni?

Azt gondolom, hogy ebben az önző, énközpontú világban mi egy lendülettel öntjük ki azzal a bizonyos fürdővízzel a gyereket.